Latest Posts by ertem-miert-nehez - Page 4

Remélem, egy nap majd megérted

Érkezhetne már egy szikrányi béke.

Még nincs vége,

NiNincs vége.

Angyalok ringatják a lelkem,

Egyre feljebb az ünnepélyes mennybe.

Összehúzom a kabátom.

Meghitt csodálattal bámulom.

Az egész lét lassan megváltozik,

Pirosban, aranyban villódzik,

És bár alig állok a hidegben,

Csendesség lopódzik a szívembe.

Szelíden kavargó hópelyhek,

Révetegen nézegetem,

Az aranyszalaggal átkötött világot.

Csak egyetlen dolgot kívánok.

Behunyt szemmel énekelek.

És újjászületek

Az örökzöld fényekben.

Azt hittem, tudok repülni

Pedig valójában zuhantam

- Merre kell fordulni? - kérdeztem, és fordultam el a rossz irányba.

rángatom könnyű létem darabjait

Miközben egyedüllétem ütlegel

Felfedezem egy árny alakjait

Aki a létemmel üzletel

Annyira jó lenne, ha minden ember azonnal visszakapná a fájdalmat, amit okoz...

Félek elveszíteni téged, pedig nem is vagy az enyém

Az ablak még mindig kitárva

A látkép más, az érzés régi

De a szél már csak

A kinti fákat tépi

Lehet, hogy egy nap majd nyílik ott virág

ahol most tombol az okozott kár

Szoríts jobban magadhoz

Szoríts, mint a kést a nyakamhoz

Vajon felérem valaha

szemeid kéklő holdját?

Tekintetem a plafonra függesztem

Körülöttem zsong mindenféle jajszó

Kicsúszik a kezemből a gyógyszeradagoló

És te mégis maradsz az ágy mellett

Rólad szólnak a vidám dalok

Belehallgatok a szerelembe

Téged idéznek a kinti hangok

De te nem hallhatsz engem

Beteszem ezt is majd abba a szekrénybe

Ahol a szuicid hajlam pihenget

Hogy majd megint nyitogathassam reménykedve

Hátha a vágy most nem sikerül félre

A világ hatalmas hibája vagyok, érzem

Elrejtőznék, mennék, hisz félek

Csakhogy ne kelljen neked ezt az arcot nézned

Ezt, melyet kifárasztott a gyötrelem

Rossz tükörből visszanéz rám egy förtelem

Hallom a hangom és csak folyik le a könnyem

Remegve tántorgok a meghasadt föld repedésein

Megállok, zokogva nézem a hegeim

Nem érzem a saját lépéseim

Egyetlen szavad képes megváltoztatni az egész napom

Nem is tudod, ez mekkora fájdalom

diszkréten pusztulok

Az árnyékom még lopódzik utánad

Éjjelenként bekúszik a szobádba

És a plafonról lelógva

Rója ezen összetört sorokat

Nem értheted, ez rajongás

Vagy inkább reménytelen koslatás

Pedig valaha követtük egymást

Utálom ezt az egyszer így- egyszer úgy dolgot

Még mindig túl sokszor kapom magam azon

Hogy újra végigtáncolok minden szavadon

És bárcsak el tudnék szakadni

De engem nem lehet megmenteni

Gyűlöli magát és nem kellenek okok

Aranytollú madár, ki a szárnya mögött zokog

Próbálja keresni égbe vezető útját

Miközben alig bírja el a saját maga súlyát

Az aranyhídról a mélybe szédültem

S ott egészen elvesztem

Még várok, bár reszket egész lényem

Valami hangra, valami fényre

Bűntudat karcolja

Testembe a lelkem

Ezt teszem magam

És mindenki ellen

Ez az első könnycsepp

Vajon hány lesz még?

Senkitől nincsenek már pillangók a gyomromban

Mindenki csak kötődési problémákat ad

Nem érdekel, hogy te nem érzed

Mert lefoglal, hogy épp rám nézel

Ki vagyok én?

Ki vagyok én nélküled?

Ébredj fel!

Ez nem az a hely

Hol elállhat benned a zápor

Hallgass el!

Ugyan, mit érsz vele?

Itt a szó sosem segít a vágyon

Miaz benned, mi ennyire éget?

Ezer fok van és mégsem félek

Szép a lét, tiéd az érdem

Akarsz- e játszani mindent, mi élet?

Mi az benned, mi mindent lekaszál

Ami gyönyör és annyira fáj

A pokol bugyrainak alján

Akarsz- e játszani mindent, mi halál?

Nem lehet igaz, hogy ennek a létezésnek nevezett rémálomnak van értelme

Megszakadt, vérző gondolatok

Kiszórnám mindet eléd

Hogy lásd:

A szavak néha késként vágnak

Mint két egyenes a végtelenben

Egyszer majd összeérünk valahol