Latest Posts by ertem-miert-nehez - Page 5

Néha úgy érezném, hogy élek

De mélyen a víz alatt

Nincsenek hangok és

Nincsenek fények

Én majd megjavulok egyszer

És te leszel a gyógyszer

Melletted lesz belőlem ember

Mérgemre te vagy az ellenszer

Kifolyik a hangom,

Egy jóízű nevetés.

Tekeredik a borostyán, egybeforrunk.

Mámor és részegség, féltett hajszálrepedések.

a biztonságod illúzió,

Én mégis kapaszkodok beléd.

Nem az vagy, akit a tükörben látsz, hanem aki a tükörbe néz

Arra nézek, merről a hangját sejtem

Remeg a testem

Finoman átfogom a vállam

Mintha még rázna az áram

Ha dohányoznék, most biztos jólesne egy cigi

Réges rég volt, hogy a nyár

Csak a meleget juttatta eszembe

Réges rég volt, hogy egy édes dallam

Könnyeket csalt a szemembe

Réges rég volt, hogy a rideg élet

Reményt lehelt a lelkembe

Gyerekként mindig a fényre vágytál

Most meg már semmit sem látsz

Mindig félsz, minden körtől

Magadat kell legyőznöd egyre csak többször

Elfordult már tőlem rengeteg arc

Még hány évembe kerül?

Még mennyi harc?

Amíg a neved a nevemmel együtt zendül?

A gondolat, hogy megmenthetlek

Megment engem is

Fázom a hideg rabságtól

Széthullunk, elszakadunk mint

A levelek a faágtól

Már nem érdekel, hogy jól leszek- e

Magamról rég lemondtam

Azt mondja, ez nem lehet örök

És én török

Dörög

Minden szó zörög

Az estétől azt várnám, hogy megnyugtasson

Ehelyett csak bámul rám

Ez az egész olyan siralmas

Minden szörnyüség, amit mondtál

Könnyzáporban zúdul le rám

Minden

Olyan

Kibaszott

Véges

Az utcák képébena tetőkbe olvad a csontfehér ég

Csak bámulom én, nem pislogok

Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen

Minden szép kék csak téveszme

Minden ember egyszerű báb

Minden nappal távolodom

Minden nap egy másik halál

Az őrült nő megint zörgeti az ablakot

És én ezúttal visszaválaszolok

Szavakkal, amiket magamnak kiáltok

Lángokban áll az egész

Nem lehet eloltani

Nézhetjük, ahogy leég

Képtelenség elfutni

Az élet mindig kegyetlenül tanít

Összenyom az, ami darabokra hasít

A Hold porából alkottalak

Mostmár kosz vagy, semmi más

Mégis mindig úgy hordozlak

Mint akin csillog a napsugár

Szomorú csöndben

Feszül bennem

A hangos magány

A fájdalom újra magához szólít

Minden este a fülembe ordít

Sötét, üreges, fájó hideg

Elmenekülhetsz, de minek?

Mert én beszélnék, ha értenének

És álmodnék, ha lenne mit

De

Hallom, ahogy ők nevetnek

És az egész világ eltaszít

I showed so many signs and never understood why no one saw I was struggling

What I didn’t realize was that no one ever actually cared.